Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. Maradjanak velünk? Horvát János, Népszabadság, 2006. augusztus 22. 2006. augusztus 20-án lecsapott a vihar a tûzijáték nézõire. Meg mindazokra, akik Budapest belvárosában voltak. A közvetítõ televíziósokra, a tudósító újságírókra éppúgy, mint a nézelõdõkre, a gyerekes szülõkre, vagy éppen a vízirendõrökre. Kitört a pánik. A világ minden részén kitör, ha sok százezer ember hirtelen menekülni próbál. Szomorú példák bizonyítják, hogy stadionokban, utcai demonstrációkon ilyenkor mindenütt tragédiák történnek, emberek tapossák le egymást, miközben kétségbeesetten keresik hozzátartozóikat. Ápolást remélõk a földön, javaikat mentõ utcai árusok és menekülõk a kapualjakban, aluljárókban, elnémult telefonok, síró gyermekek. Ismerõs képek katasztrófafilmekbõl és külföldi híradásokból. Messzi földek távoli eseményei. A nézõ ül a kényelmes karosszékben és borzong, de számára nincs közvetlen tétje az eseményeknek. Még akkor sem, ha olyan horderejû az esemény, mint mondjuk a New York-i ikertornyok elleni merénylet volt, mikor a kielégítetlen információéhségû nézõ csalódottan átkapcsolt a BBC-re vagy a CNN-re, hogy végre megtudjon valamit, és közben szomorú véleményt formált a hazai tévézés állapotáról, kivárva azt, míg órákkal késõbb az információs gépezet, ha kicsit csikorogva is, de beindult. De mi van akkor, ha a tét nem csak távoli információ? Ha szeretteink vannak a rakparton, ha közvetlenül érint bennünket mindez? Megtörténhet-e, hogy profi adók bénultan és gépiesen adják a sokéves filmeket, nem szakítják meg az adást, nem elérhetõk, miközben stábjaik ott állomásoznak a helyszínen, mely idõközben már nem egy vidám tûzijáték, hanem tömegkatasztrófa színhelye lett? Megtörténhet az, hogy ha mégis hírperiódusra ragadtatják magukat, akkor annak dadogás, összeviszszaság és rémhírterjesztés a vége? Megtörtént. 2006. augusztus huszadikán Magyarországon. Miközben az elektronikus sajtó dühödten és harciasan követeli a katasztrófatervet a kormánytól, meteorológustól, mentõtõl és tûzoltótól, addig maga képtelen volt e katasztrófa során ellátni alapvetõ feladatát, az informálást és tájékoztatást. Mindez persze már évek óta így van, csak most sokak számára vált nyilvánvalóvá, mert beütött a komoly baj. A "baj" igazi tulajdonsága az, hogy rendszerint vasárnap este üt be - vagy általában olyankor, mikor éppen "senki sincs benn", amikor konzervmûsorok követik egymást képmagnóról, amit a technikus vagy a komputer indít adásba. A kihívás többnyire békés pillanatokban érkezik, mikor üresek a tévéfolyosók, a hírolvasók már félig lesminkeltek, és átöltöztek a hazainduláshoz. És akkor hirtelen becsap a villám, jön a vihar. Milliók kapcsolnak csatornáról csatornára. És most nem érik be azzal, hogy hány lábú birka született, vagy hogy szakított-e az "álompár". Azt szeretnék megtudni, hogy mi történt. A tényekre kíváncsiak. Szeretnék tudni, hogy mi lett a szeretteikkel, hazaérnek-e? Hol kereshetik sérült barátaikat, rokonaikat. Még a rakparton lévõ menekülõk is kétségbeesetten tekergetik kisrádióikat. Hová forduljanak, merre szaladjanak? Ha maguk esetleg sérültek, hová, melyik kórházba menjenek? Lesz-e vonat, ami hazaviszi õket? Aki elvesztette gyermekét, hol keresheti? Minderre gyenge válasz, hogy "maradjanak velünk", "nézzék meg a következõ filmet", "legyen egy kellemes estéjük". Ami kevéske tényszerûség akadt, az MTI-rõl Indexre, Indexrõl Origóra, majd onnan a képernyõkre szállt, közben torzult, és akitõl indult, az is kétszer átvette mástól, mert nem ismert rá az eredetire. Ilyenkor a közhelyek, a régi patronok nem mûködnek, csõdöt mondanak a máskor megbízható és automataként válaszoló szóvivõk, mert ez most nem egy szokásos útinfó, és nem is bulváresemény, hanem tömegkatasztrófa. Amely ezreket, százezreket érint. Ilyenkor a tényleges szakmai szabályok érvényesek. Ugyanúgy, mint a rendõrségnél, a tûzoltóknál vagy a mentõknél. Ilyenkor katasztrófa fokozatba kell kapcsolni. Ehhez megfelelõ terv kell. Amely természetesen nem arról szól, hogy mi van, ha augusztus huszadikán lecsap a vihar, hanem arról, hogy ha lecsap egy vihar, felrobban egy gyár, sokakat fenyeget a tûz, a víz, akkor kinek mi a dolga az elektronikus médiában. Kiderült, hogy nincs ilyen terv. És kiderült az is, hogy ha lett is volna, akkor sem lett volna elég ember, aki kivitelezi. Kiderült - most már talán nem csak a szakemberek számára -, hogy a súgógéprõl hírolvasó bemondó, a közhelyszövegeket bemagolt tudósító és mindazok, akik évek óta kellemesen elevickélnek a média gyerekmedencéjében, szinte azonnal elmerülnek, ha mélyvízbe kerülnek, ha igazi tétje van szavaiknak, döntéseiknek. Talán a Hír TV volt az egyedüli, amelyik gyorsan és profi módon reagált - egészen addig, amíg el nem kezdett forogni a kötelezõ lemez, a másnap már helyénvaló kérdés a kormányzat felelõsségérõl. De addig - jó 50 percen át - igyekeztek felnõtt módon tájékoztatni, informálni. A magyar elektronikus média az elmúlt években tökélyre fejlesztette a vélemények ütköztetését - hiszen ha a tévés újságírás annyiból áll(?), hogy "X." azt mondta, és "Y." meg erre azt válaszolta, a politikusok, szóvivõk maguktól elmondják a magukét. De mi van, ha kiderül, hogy nem ez a televíziós újságírás? Mi van, ha vélemények helyett tényeket, pontos információkat várnak tõlük, ha valóban tétje van annak, amit elmondanak, amit bemutatnak? Akkor bizony az van, ami volt a képernyõkön 2006. augusztus huszadikán. Horvát János Maradjanak velünk? Népszabadság, 2006. augusztus 22.